Nem sok időt hagyva a pihenésre, másnap 4-kor elindultunk az egynapos-rohanós Szent Völgy-túránkra (Az előzmények itt olvashatók.).

Ezeknek a szervezett utaknak az a jellegzetessége, hogy végigrohanunk a helyeken, lényegében pár kép készítésére van csak idő. Első állomásunk egy tónál volt, ahol coca teát ihattunk és 5 percig gyönyörködhettünk a tájban – és az alpakákban. Chincheróban egész 20 percünk volt, az artesanal boltban 5 perc, tehát körülnézni sem tudtunk, nemhogy vásárolni… De legalább megnézhettünk, hogyan nyerik ki a piros színanyagot egy gyümölcsből, amit a gyapjú, illetve a női szájak megfestésére használnak.

Morayban, az inkák kísérleti teraszain (ami egyesek szerint inkább ufó űrhajók leszálló pályája, vagy esetleg színház, talán hatalmas fürdő medence) megint csak 20 perc, utána a boltban 5 perc, mosdóra nem jutottunk el a sor miatt.

A marasi sóbányára már ennél is kevesebb, 15 perc jutott, ezért megint csak nem tudtunk sót venni. Itt minden család bérel vagy birtokol különböző mennyiségű só medencét, ahol háromféle só keletkezik egy év alatt: a felső a legtisztább réteg, azt asztali sónak használják; felülről a második réteg főzéshez, illetve grillezéshez hasznosítják, a medence alján található, piszkos só réteg pedig gyógyítási célzattal hasznosítható, mint például a fájó láb áztatása...

Az ebéd Urubambában viszonylag nyugodt volt és finom is. Majd Ollaytantambóban és Pisaqban volt fél-fél óránk körülbelül, de ott ez viszonylag elégnek is bizonyult. Természetesen, ha kevés időnk van, nincs bérelt autónk és minél több mindent szeretnénk látni, teljesen megéri ez az út. Vicces, tájékozott és viszonylag drámai guide-hoz volt szerencsénk (amikor az inka sírok kirablásáról beszélt, annyira átszellemült, hogy azt hittük sírva fakad), akitől bármit kérdezhettünk. Tehát, ha a vásárlás igényét elengedjük, nagyon jó túrának mondható, a rohanás ellenére is. Mert a Szent Völgy hihetetlenül csodálatos tájjal és érdekes régészeti helyekkel rendelkezik, amik közül tulajdonképp egyet sem lehetne kihagyni, mert annyira különbözőek. Megkockáztatom, hogy Pisaq és Ollaytantambo egy kicsit jobban tetszett, mint a Machu Picchu, ami valószínűleg nem túl népszerű vélemény.

Itt is, ahogy mindenhol, extra költségekkel jöttek, mint például belépő a tóhoz, napijegy a régészeti helyekhez stb. Nem egymás mellett találhatók ezek az inka romok, ezért tart a túra egy napig, valamint a sötétedéssel is számolni kell. Este hét óra fele már vissza is érkeztünk Cuscóba.

Utána sem kíméltük magunkat, 3 órakor kelés, irány a Szivárvány-hegy (Rainbow mountain/Montana de siete colores). Négykor beültünk a furgonba, és három órát utaztunk az első állomásig, a hegy lábánál fekvő icipici településre. Én végig aludtam az utat, ott ébredtem fel. Megreggeliztünk a többi turistacsoporttal együtt. Még fél órát autóztunk az indulási pontig, ahol még a belépőt külön fizetnünk kellett. Így fél tízkor megkezdtük a túránkat. Az én tempóban, a futó légzést követve (kettőt be orron, egyet ki szájon) gyalogoltam felfele. Sokan már az elején feladták, és lóra szálltak. Én csak a lovak miatt irigyeltem őket, de számomra nem volt opció, hogy nem gyalog jutok fel az 5100 méterig.

Meglehetősen jól is bírtam, féltávnál tartottam egy mosdó szünetet (mert arról gondoskodtak azért, hiszen 100 méteres körzetben egy bokor sem akadt). Az utolsó pár száz méter viszont igen megterhelő volt, nehezen kaptam levegőt és a lábaimat is ólmosnak éreztem. De a látvány kárpótolt, mert valóban tökéletesen elkülönültek a hegy színei, még ha nem is olyan telítettséggel, mint a photoshopolt képeken.

Tehát két óra alatt feljutottam (a nagynéném fél órával később befutott), tűrhető mennyiségű turista tartózkodott ekkor a tetőn, egy láma és egy tündéri alpaka, fényképezkedésre várva. Valamint természetesen egy árus (mert Peruban nincs olyan, hogy ne lehetne inni vagy enni valamit még a legkietlenebb helyeken is), akitől még Cusquena sört is lehetett venni.

Egyórás fotózkodás és gyönyörködés után elindultunk lefele, ekkor én már lóháton, félig lustaságból, félig térdem kímélése miatt. Sajnos ez nem lett megörökítve, mert a mogorva ló tulajdonos csak a pénzt igyekezett bezsebelni, és még a spanyolul elhangzó kérésemre sem volt hajlandó egy képet lőni.

Harmadnap nap már utaznunk kellett repülővel Punóba, ezért az isteni szállodás reggeli után csak arra maradt időnk, hogy körbe rohanjunk az inka múzeumban (sajnos még a katedrális sem nyitott ki ekkor), és már ültünk is be a taxiba a reptérre. Ugyan még nem láttam az összes perui nagyvárost, de ki merem jelenteni, hogy Cusco örökké a kedvencem lesz, és vissza szeretnék ide térni, ha lehet több alkalommal is.