Felfedezhető jó pár különbség az otthoni és az itteni egyetem rendszere között. Sokkal jobban ellenőrzik mind a diákokat, mind a tanárokat. A mi egyetemünk, a magánkézben lévő USIL (Universidad San Ignacio de Loyola) fiatalnak mondható, mert 1995-ben, 22 éve alapították (Universidad Nacional Mayor de San Marcos-t ezzel szemben 467 éve, 1551-ben alapították!!!), valamint a 10 legdrágább egyetem közé tartozik. Épp ezért nagyon modern és felszerelt mindkét campus a La Molinában (ezen a kettőn kívül még három campussal rendelkezik az egyetem: egy Pachacamacban, egy Cuscóban, a harmadik pedig Californiában található).

Szigorú beléptető rendszer működik, biztonsági őrökkel felügyelve, ellenben a fentebb említett San Marcossal (rengeteg modern, drága berendezés található az egyetemen). De mint korábban meséltem, minket, külföldi diákokat bármikor, minden igazolvány nélkül beengednek, ezért kicsit igazságtalanul törvényen felüliek vagyunk...

Ez olyankor jön különösen jól, amikor késésben vagyunk az óránkról, és a hosszú sort megelőzve előbb beengednek minket, a sorban állóknak szükséges a diákszámukat bemondani, így ellenőrzik az arcukat, és utána léphetnek be az egyetem területére. Olyan ez, mint egy határellenőrzés. A tanárokra ugyanez vonatkozik, de természetesen más ajtón közlekednek ki és be, viszont minden munkanap kezdetén és elején úgymond be és ki kell ”csekkolniuk” az ujjlenyomatuk segítségével egy gépen. Ha valaki eredményes, kitűnő tanuló, akkor kaphat parkoló helyet az autójának az egyetem parkolóházában.

Az órákon sem megy ez másképp: az előadásokról csak 30%-ot lehet hiányozni, a nyelvórákról csak 20%-ot. Persze ez több, mint otthon a három alkalom hiányzás egy gyakorlat esetében. A jelenlétet az online rendszerükben rögzítik, amit csak 24 órán belül lehet javítani, ha szükséges. Ha valaki sokat hiányzik, akkor az iskolapszichológus utánajár, hogy minden rendben megy-e a diákkal. Alapvetően nagyobb a kontroll, kevesebb a szabadság az egyetemeken, mint például Európában. A vizsgaidőpontokat sem tudjuk magunknak kiválasztani, és beosztani az időnket sem: fix dátumok vannak, és csak egyetlen egy alkalommal lehet menni. Javításra sincs lehetőség. Csak abban az esetben lehet pótolni, ha valamiért nem jelentünk meg, vagy ha ütközik két vizsgánk (de ez esetben is ők adják meg, melyik vizsgát írjuk előbb). De valószínűleg szükség van erre, mert az iskolarendszer miatt nagyon hamar kikerülnek a diákok a gimnáziumból, és már 16, 17 évesen elkezdik az egyetemi tanulmányaikat. Emiatt 4 vagy 5 évesek Peruban az alapképzések: így is már 20 évesen használható diplomával rendelkezhet valaki. Nagy a kontraszt ahhoz képest, hogy például én is csak 25 évesen fogom befejezni a mesterképzésemet. Tehát van előnye is annak, hogy ilyen fiatalon már felsőoktatásra járnak, de hátránya is, mert sokan túl fiatalnak, elveszettnek érzik magukat kilépve a gimnáziumból, valamint sokat számíthat az a két vagy három év a karrierválasztás szempontjából is (ez volt a fő problémájuk azoknak a peruiaknak, akikkel beszélgettem erről).

Visszatérve a modernségre, rengeteg lehetőség adódik mindenféle tevékenység művelésére az egyetemen. Például imádkozni is lehet, mert a második campuson még egy kis kápolna is van.

Minden hónapban valamilyen téma szerint filmvetítések vannak a mozi teremben, ami ugyan kicsi, de tényleg olyan, mint egy igazi mozi. Ugyanezen a szinten található az rádió és filmstúdió, ahol az interjúkat is szokták készíteni az egyetem számára. Egy másik épületben a fotó stúdió van, és onnan szoktuk kölcsönvenni a profi Canon kamerákat a fotós túráinkra. Minden teremben van ventilátor vagy légkondicionáló, és természetesen profi kivetítő rendszer, számítógéppel.

Viszont nagyon is jelen van a bürokrácia: nem megy semmi gyorsan, mint például a diákigazolványunk igénylése, majd annak újraigénylése, ha például rosszuk írták a nevünket (Itanna = Hanna). Nem egyszerű egy sima pikniket sem tartani az utolsó spanyol óránkon sem, a tanárunk főnökének a főnöke kell, hogy engedélyezze. Valamint a fotós tanárunk is panaszkodott, hogy a buszrendelés is három emberen keresztül történik (például egy kiállítás meglátogatására), ezért gyakran elveszik az információ, vagy átalakul… ezért adódnak félreértések időpontokat és célállomásokat illetően.

A kurzusaimról röviden

Négy kurzust vettem fel a félévben: Kezdő Spanyol, Család tanácsadás, Kommunikáció pszichológiája és Kültéri fotózás tantárgyakat. Nem voltam elég rutinos, sajnos, mint néhány csoporttársam, ezért minden nap van órám, beleértve a hétfőt és a keddet is. Ez azt jelenti, hogy csak hiányzással tudok utazni (mert ebben a félévben nincs sok szünet egyáltalán). De ez az egyetlen probléma, alapvetően nagyon szeretek bejárni az egyetemre.

A legnagyobb kihívást, és a legtöbb munkát a Kommunikáció pszichológiája jelenti. A tanárunk egy fiatal (30 év alatti) klinikai pszichológus hölgy, aki Angliában szerezte meg a diplomáját. Nagyon szigorú, az ő órájáról egy percet sem lehet késni, mint mondjuk a spanyolról, ahol 10 perc a tolerancia a késést illetően. Hasonló módon sokat vár el a vizsgákon is, a meglepetésteszten 3 ember ment át a negyvenből (nekem egy pont hiányzott…), és a félévi vizsgánkon is vagy 17 ember megbukott (itt végre 16 lett a jegyem a 20-ból, és ez volt a legmagasabb jegy, amit bárki kapott). Minden óra végén csoportmunkát végzünk, ami az aznapi anyaghoz kapcsolódik, ezért nem árt figyelni. Ezt osztályozza is. Ráadásul ez b-kurzus, ezért minden óra után házi feladatunk van (az úgynevezett online session-ök) az internetes felületünkön. Van, amikor honlapok szín és Gestalt-szabály használatát elemezzük, máskor egy reklámot, vagy éppen Donald Trump egyik beszédét... Ezért kifejezetten szeretem ezt a kurzust, mert gyakorlatias tudást ad, és újat tanulok.

A kis csalódást a Család Tanácsadás tárgy okozta, mert tulajdonképp hangosan felolvassuk a diákon található szöveget, általában megkérdezi a tanárnő, hogy mi a véleményünk – és ennyi. De legalább kifejezetten jóindulatú, kedves és korrekt a hölgy, bár beszélhetne kicsit hangosabban, mert ha csak a második sorban is ülök, egy szót nem értek. De nem is tanultunk eddig semmit a családi tanácsadásról, pedig eltelt pár hónap.

Nehéz tantárgy a fotós kurzusom is olyan szempontból, hogy spanyolul folyik, a perui csoporttársaim már rendelkeznek tapasztalattal és háttértudással fotózás terén, és egyáltalán nem is olyan egyszerű ez a téma professzionális kamerával (mindennek passzolnia kell, fókusz, kompozíció, és azt követően, szerkeszteni is kell a képeket). Ráadásul szerkesztenünk kell egy saját honlapot, ahova feltöltjük minden egyes túránk képeit. De nem hiszem, hogy máshol lett volna lehetőségem fotográfiát tanulni, ezért nagyon örülök ennek a lehetőségnek.

Végül, de nem utolsó sorban, a kezdő spanyol nem igényel nagy erőfeszítést a részemről, mivel szeptemberben elkezdtem tanulni a nyelvet, ezért leginkább ismétlés a számomra, de ami biztos, hogy nagyon erős alapokkal fogok rendelkezni. Viszont nagyon aranyos, laza tanárnőnk van, aki sokat hiányzott a félév során, mert beteg a kisbabája és elhunyt egy családtagja is... Ezért igyekszünk minden órán felvidítani és támogatni. Legutóbb kapott tőlünk egy csokor virágot és csokit ajándékba, amin annyira elérzékenyült, hogy elkezdett sírni, ezért muszáj volt kimennie a mosdóba, hogy kicsit megnyugodjon és megigazítsa a sminkjét. Kicsit megijedtünk, mert nem ez volt a célunk, de miután visszatért a terembe, egyértelmű volt, hogy nagyon hálás, és az óra további részében érzékelhetően vidámabb hangulatban volt.

Összességében, még ha kicsit sokszor is kell, de szeretek bejárni az egyetemre. Kifejezetten diákközpontú az oktatás, és a tanárok is rendesek a külföldi diákokkal (nem írnak be hiányzónak, ha előre szólunk, hogy elutazunk valahova). Nagyon odafigyelnek ránk, mind hivatalosan, mind az ”embassador-jaink”, akikkel együtt ünnepelünk mindenféle szülinapot, kulturális és egyéb programokat szerveznek, valamint bármikor készek segíteni, legyen szó bármiről. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy itt tanulhatok, és mindenkinek ajánlom ezt az egyetemet, ha van lehetősége cserediákként itt tanulni.