Mégpedig Ayacucho városában, ahova rengeteg perui, no meg külföldi turista zarándokol el, mert az országban itt egy hétig hardcore ünneplik a húsvétot (vagyis a ”Semana Santát”) egy óriási vallási fesztivál keretében.

Indulás és első nap (március 28-29)

A rajt este 9 órára volt kitűzve, de az időhöz való perui hozzáállás miatt csak fél 11-kor sikerült elindulnunk. Hálás is voltam ezért, mert az óriási forgalom miatt fél órát késtem (és nem én voltam az utolsó befutó!). Mivel jórészt este és hajnalban utaztunk, nem igazán lehetett sokat látni a tájból. De én a kétszintes busz második emeletén, a legelső sorban foglaltam helyet, így azt azért érzékeltem, amikor kicsit nekimentünk egy hasonlóan nagy busz hátuljának…(de nem volt jelentősége az eseménynek). Óriási dugó volt a hegyekben, ezért 3 órával megnövekedett a menetidő... Az út nagyrészt a hegyeken át vezetett, és 4200 méter magasan is jártunk, ahol hó fedte a tájat (szerencsére nem lett magasság-betegségem, ezért nem kellett gyógyszert bevennem).

Utána egy kicsit sivárabb szakasz következett, majd gyönyörű zöld hegységeken haladtunk át, ahol a hegyoldalt foltokban legelésző lámacsordák pettyezték. Esős évszak volt nemrég, ezért minden iszonyatosan élénk színben pompázott. A város maga nem túl megnyerő (leszámítva persze a régi templomokat meg a gyönyörű tereket), minden ház félig kész, vagy épp félig lepusztult. Viszonylag sok a kóbor kutya és csirke – még a háztetőkön is. De egy völgyben fekszik, körülölelve a hegyekkel, ezért ez a látvány kompenzálja kicsit a város összevisszaságát és a jól érzékelhető szegénységet.

A buszpályaudvartól taxikkal közelítettük meg a szállást, ami egy igen tarkabarkára festett általános iskola volt, és osztálytermekben aludtunk, ágyakban! Helyben készült sajttal és avokádóval töltött szendvicsekkel meg szárított kukoricával fogadtak. Ezután elindultunk egy kanyon túrára, amiről persze semmi információt nem kaptunk, csak hogy 60 extra sól… Hát, nem érte meg. Mivel teljesen biztonságos és képtelenség elveszni a vájatban, semmi szükség nem lett volna túravezetőkre. Sajáthibás, hogy szandált viseltem, ami egyáltalán nem megfelelő viselet a kövek miatt, és sokan nem is hoztak pulcsit, pedig eléggé hűvös a levegő odalenn/benn. Ráadásul otthon, Magyarországon ezerszer szebb barlangokat látni, hozzájuk sem volt fogható. Mindenesetre végigsétáltuk csigatempóban, hogy az alagút végén lássunk egy döglött kecskét (szegény), és visszafordulhassunk.

Visszatértünk az iskolába, és miután konstatáltuk, hogy kizárólag jéghideg víz áll csak a rendelkezésünkre, inkább nem fürödtünk (tulajdonképpen 3 napig), és megvacsoráztunk egy kis étteremben. Én Pollo Saltadot ettem, ami csirkehús paprikával és lilahagymával sütve, rizzsel és sült krumplival körítve. A Lomo saltado ugyanez az étel, csak disznóhússal.

A főtéren nagy szerencsénkre sikerült találkoznunk a csapattal, és a Pascual nevű hostel felé vettük az irányt (a csapatunk egyébként nagyrészt diákokból állt, fele perui, fele külföldi diák). Ott egy orbitális sörpong bajnokságot tartottunk, ahol sajnos mi egyenes ágon kiestünk az első meccs után. De szerencsére a nyertes csapat megosztotta a nyereményét, így mindenkinek jutott egy felesnyi Pisco. Fél 1-kor elindultunk a fesztiválunkra, ahol nagyjából hajnali 4-ig buliztunk. Beszabadultunk a színpad előtti VIP részlegekbe is az est vége felé, ahol megismertük a perui Kim Kardashiant (így mutatkozott be a hölgy). Nagyon vendégszeretők voltak, és alig bírtuk visszautasítani a nekünk szánt vizes whiskyket, amit nagy kedvességgel igyekeztek volna megosztani velünk.

Második nap (30-a, péntek)

Reggel 8-kor már talpon voltunk Chloéval, a francia csoporttársammal, hogy keressünk egy reggeliző helyet a városban, még az indulás előtt. Találtunk is egy kedves éttermet, ahol helyi zene szólt és csak peruiak voltak – meg papagájok. Fejenként 7 solért (kb. 550 Ft) egy nagy tál tortillát (olyan, mintegy omlett palacsinta) rizzsel és egy kávét kaptunk. Nagyon büszkék voltunk magunkra, pláne, hogy mindent spanyolul rendeltünk.

Tehát jól indítottuk a napot, de nem tartott túl sokáig az öröm, mert a nagy szervezetlenség miatt – a mi hibánkon kívül –, kiderült, hogy a busz otthagyott minket Ayacuchóban. (Az étkezést magunknak kell megoldani, ezért mindenki szétszéled, és később whatsappon folyik a megbeszélés a találkozó helyről és időről, de ez 20 percenként módosul, és a három főszervező három különböző dolgot mond nekünk (sokszor spanyolul!!), szóval nagy a fejetlenség.) Ámde a busz lerobbant, ami otthagyott minket... Így végül együtt fogtunk taxit az egyik szervezővel. Óriási forgalom volt a hegyekben, egy autó körülbelül pont félórával előttünk zuhant bele a szakadékba (elég őrült módon vezetnek, és sokszor elég roncs állapotban vannak az autóik), de mi épségben és pont ugyanakkor megérkeztünk, amikor a busz. A szervező kifizette a taxiköltséget, és az este folyamán még ingyen pólót is kaptunk (ez a minimum!!... meg hogy legközelebb nem fordul elő).

Quinoában, amely 3300 méteren fekszik, található a térség spanyolok elleni legfontosabb csatájának emlékműve, az Obelisco de la Pampa.

Rengeteg turista látogatta meg aznap, nagy volt a nyüzsgés. A peruiaknak valószínűleg nagyobb jelentőséggel bír a hely, mert ez a csata segítette hozzá az országot a függetlenség megszerzéséhez. Lehetett lovagolni, nem mellesleg gyönyörű helyi lovakon (két kör séta sok pénzért), s tele volt árussal. Mi helyi (hegyi...) halat ebédeltünk az egyik sátorban, isteni volt. Utána meglátogattuk a Wari múzeumot, ami egy pre-inka törzs városának régészeti maradványa. A körbevezetés spanyol nyelven folyt, így többé kevésbé értettem az információkat.

Sötétedés fele mindenkinek sikerült megtalálnia a megfelelő buszt, és a többség el is aludt, ahogy elfoglalta a székét. Szerencsére én nem, így láthattam a hatalmas teliholdat felkelni a hegyek között. Elképesztő látvány volt!

Visszataxiztunk a szálláshoz (hopp, megint egy extra költség), de egy ponton kénytelenek voltunk kiszállni az autóból, mert gyalog gyorsabban haladtunk. Úgy tűnik, akárhol járunk Peruban, legyen az a főváros, hegy vagy falu, mindenhol dugó van vagy lesz...

Ezúttal, egy kis európaira vágyva, pizzát vacsoráztunk, de nem ajánlom senkinek, a feltét kifejezetten rémes volt mindhármunk pizzáján (az egyiken még mangó-olivabogyó keverék is volt). Ezentúl csak rendes olasz étteremben fogok ilyet rendelni. Újfent eltaxiztunk a hostel törzshelyünkre (Pascual), de mivel nem sok minden történt és nem sok mindenki volt jelen, mi Chloéval úgy döntöttünk, hogy csatlakozunk Jirihez, a cseh csoporttársunkhoz, aki egy másik társasággal húsvétozott Ayacuchóban. Elképesztő, mibe csöppentünk a Parque de xerofito de Ayacuchóban!

Már jócskán 10 óra után lehetett, de a parkban nem volt világítás, csak az utcán. Tömérdek ember gyűlt össze ünnepelni a félhomályban. A park különböző pontjairól szólt a zene, amely egy furcsa, skót duda-szerű hangszer és dob keveréke volt, a zenészek népviseletben voltak, az emberek táncoltak körülöttük (minket is megtáncoltattak), és itták a matét (koka tea), meg egyebeket... gondolom. Mi, öten sokat beszélgettünk a tömeg szélén, és órákig meséltünk a saját országainkról. De egy idő után a toitoi-ok felé kellett vennünk az irányt, és ekkor kettészakadtunk egy kis időre, mert beengedtek egy bikát a tömegbe, és Carlossal a falhoz tapadtunk rémületünkben, biztos ami biztos. Közben egy nagyon kedves perui társaság mellé keveredtünk, akikkel szintén eltársalogtunk. A szerencsétlen bika amúgy jobban megijedt, mint mi, úgyhogy szinte azonnal megfordult és kihátrált a tömegből. Erről a szokásról majd még később.

Miután újra egyesültünk, Jiri rájött, hogy ellopták az Iphone-ját (ő volt a második a túra alatt, és nem az utolsó..), ezért dühödten visszafordult, hogy megkeresse a parkban, de természetesen ez A lehetetlen küldetés volt. Ezután a kaland után valamilyen zseniális ötlettől vezérelve visszatértünk a Pascual hotelbe, lejátszottunk még egy sörpong meccset egymás között, majd 4 óra helyett fél 7-kor le is hajtottuk a fejünket, mindenki a maga szállásán.

Harmadik nap (31-e, szombat)

Elég hamar eljött a fél 10, az ébresztő, 3 óra alvás után azt sem tudtam hirtelen hol vagyok. Elfutottam hajat mosni, mert most már vállalhatatlan állapot uralkodott a fejemen, utána egyből elszaladtunk reggeliért, amit már csak a körmenetben tudtunk elfogyasztani, félkézzel a zászlónkat tartva.

Itt az a szokás ilyenkor, hogy mivel Jézus még nem támadt fel, a szeme csukva van, ezért nem látja, mit követ el aznap az ember, így nem lesz bűnös... Ezért ez itt a LEGNAGYOBB PARTINAP!

Vagyis az utcán rengeteg ember masírozik, parádézik. A mi csoportunk egyen – piros – pólót viselt, mindenki ”Shenanigans” feliratú zászlót lengetett, és külön bejáratú, szintén ugyanolyan pólót viselő zenészek kísérték a menetünket: két dobos és két trombitás. Ez az egység és zenészek jellemezte a többi felvonuló csapatot is.

Persze, részt vettek családok és magánzók is, vagyis bárki, akinek kedve volt. Először egy széles utcára vonultunk, ahol gyönyörű lovasok vonultak fel népi öltözetben, majd egyszer csak elkiáltotta magát valaki, hogy ”Toro, toro!!”, és hirtelen megint egy bikával találtuk szemben magunkat... Bakker, ez oylan, mint egy visszatérő rémálom.... Én másfél méterrel szerencsésen elkerültem, az egyik barátunknak csak úgy sikerült, hogy hanyatt vetette magát az aszfalton... Ez az egész bikapara egy spanyoloktól átvett szokás, egyáltalán nem érti senki, mi köze a húsvéthoz, és a legtöbb perui sem találja túl szórakoztatónak, sőt, velem egyetértve, inkább állatkínzásnak. A bika egyébként nem szabadon őrjöng az utcákon, mint mondjuk Pamplónában, hanem egy hosszú kötélen fogják (ezért el is esett szegény, mert visszarántották), a menet végén leszúrják, majd megeszik... Van kérdés...?

Aztán persze megjelent egy másik teherautó is, rajta egy újabb bikával, ezért Chloéval egymás kezét szorongatva reménykedtünk, hogy nem engedik be közénk (mert attól függetlenül, hogy pórázon van, elég ijesztő, és nagy a mozgás tere). De szerencsére elhajtott – a bikával együtt.

A gyönyörű főtérre, a Plaza de Armas-ra masíroztunk át a többi emberrel együtt. Ekkor már iszonyatosan meleg volt és égetett a nap, ezért a menet folyamatosan vízért rimánkodott („Aguaa!”). Így a kérésünknek eleget téve, a teraszokon bámészkodó emberek fogták a vödrüket, megtöltötték vízzel és a nyakunkba öntötték, többszörösen. Isteni érzés volt! Néha azzal locsoltak, ami épp a kezükben volt, így jutott sör és koktél is a frissen mosott hajamra.

Visszaértünk tehát a térre, ahol mindenki összegyűlt, játszották a saját zenéjüket, a peruiak elkezdtek népdalokat énekelni, és megkezdődött az embertorony építés.

Minden valamire való csapat legalább három szinteset próbált összehozni. Alul természetesen erős férfiak álltak, rájuk pedig könnyű és alacsony lányok másztak fel. Ha ez sikerült, és az utolsó lány is felállt, elkezdtek kiabálni: Polo, polo!! Vagyis a lánynak – opcionálisan – le kellett vennie a pólóját, amit nagy tapssal, füttyel és sörlocsolással díjaztak a nézők. Időnként nem sikerült eljutni a második szintig sem, és drukkoltunk, hogy valaki elkapja a hulló embereket.

Ezután megjelent a tűzoltóság (Companeros de bomberos), és jól meglocsolta a népet hideg vízzel. Ha jól belegondolok, ez számíthat húsvéti locsolásnak, ezért remélhetőleg idén sem hervadok el. Csak hímes tojás és pénz helyett nagy ovációval köszöntük a locsolást.

Ez az esemény eltartott körülbelül két óráig, úgyhogy lassan éhesek lettünk, és a zenészeinkkel együtt, buszokat, rendőrkocsit megállítva átmasíroztunk ebédelni. Mi, Chloéval meghívást kaptunk a cseh barátunk perui házigazdájától, Robertotól, ezért leszakadtunk a csapattól. Ayacucho belvárosában egy ház teraszán tartották a húsvéti ebédet, jelen volt az egész család és a barátok. Hihetetlen kedvességgel fogadtak (Mi casa es su casa, természetesen), azonnal leültettek és elláttak töménytelen mennyiségű kajával. Háromféle krumpli közül választhattunk (persze ez semmi ahhoz képest, hogy Peruban 800 féle krumpli található...), kétféle hús, sült zöldségek és sajtos szósz volt az ebéd. Régen ezt az ételt az inkák a földbe ásva, égetve sütötték meg, ma kemencében készítik. Körülbelül 6 órán keresztül maradtunk velük, de mielőtt eljöttünk, még megkínáltak frissen készült, helyi csirke levessel is. Nagyon különleges délután volt, hogy egy helyi családi ünneplésbe kapcsolódhattunk be.

Az este hátralevő része hasonlóan telt, mint az előzőek: kártyáztunk, táncoltunk, elhagytuk egymást véletlenül, majd újra megtaláltuk. Reggel 4 órakor megnéztük a főtér körül haladó felvonulást, ami Jézus feltámadását ünnepelte. A templom előtt egy nagy, piramis alakú, guruló szerkezetet építettek, amit feldíszítettek rengeteg gyertyával. Ez a szerkezet haladt körbe, mialatt a téren a hangszórókból a spanyol miatyánk zengett – 10 órás mixben...

Érdekes volt látni, hogy a peruiak mennyire vallásosak és milyen áhítattal vesznek részt ezeken a rituálékon. Tőlem sajnos ezalatt az idő alatt ellopták a mobilomat (a következő fotón eme történés "emlékhelye"), és az egyik karkötőm is leesett a kezemről (2:0 Ayacucho). De szerencsére ez csak a pót-, perui mobilom volt, és csak az utolsó órákban történt, ezért nem bánkódtam túlzottan.

Kalandosra (vagy inkább idegesítően hosszúra) sikerült a hazautunk, mert félúton, a hegyen kifüstölt a buszunk (elvileg nem a motor), és így nem folytathattuk vele az utat. Kicsit megijedtünk, mert egyszer csak a peruiak elkezdtek kiabálni, meg ütni az ablakot, és már azt feltételeztük, hogy a szakadék fele tartunk. De szerencsére nem. Végül a szervező minden erejét bevetve szerzett nekünk kisbuszokat, amire 2 órát vártunk az út mellett. Elmentünk velük Piscóig, ahol másik kisbuszokba ültünk, amikkel végül megérkeztünk Limába hajnali 3 órakor – az este 10 óra helyett.

Tanulság az, hogy a buszokkal bármikor történhet bármi, úgyszintén a ”szervezett” utakon, amelyek cseppet sem szervezettek. Itt ez az általános, nem csak a mi túránkra volt jellemző.

De ezeket leszámítva hatalmas, egyedi élmény volt, és nagyon hálás vagyok, hogy részese lehettem.