Graham Greene talán megbocsájtja nekem, hogy kölcsönvettem a könyve címét :)

Reggel indultunk el kettesben a kilenc napos túránkra. Megfogadtuk, hogy nem eszünk sem tojást, sem nyers zöldségeket, mert az egyik csoporttársam az apukájával együtt ételmérgezést és szalmonella- fertőzést kapott Cusco egyik elegáns hoteljében.

Reggel hétkor indult volna a gépünk, és ez a volna három órás késést jelentett, ami jelentős időveszteséget járt a mi esetünkben. Egy óra fele érkeztünk meg, és kissé mindketten szédültünk, ahogy kiszálltunk a repülőből. Ezért a szállás elfoglalása után azonnal megittunk egy-két koka teát, ami segített is.

(Peruban a kokalevél-rágcsálás nemzeti hagyomány, de erre nem vállalkoztunk, mert nincs olyan jó íze... És mielőtt valaki rosszra gondolna: megszünteti a magaslati levegő okozta szaggató fejfájást!)

Elintéztünk pár fontos dolgot, mint a telefonszámlám befizetése, túrák leszervezése, ami meglepően könnyen ment. Mint kiderült, a főszezonon kívül nem kell aggódni a Machu Picchura való bejutás miatt sem, mert van elég belépőjegy a helyszínen, sőt a szervezett túrákon is, ráadásul jóval olcsóbb, mint elővételben. Ha ezt tudtuk volna…

Limával ellentétben, ha Cuscóban szürke az ég, akkor rendesen elered az eső. Ezért a Lonely Planet-es sétánknak annyi lett, de megnéztünk a San Francisco kolostort, a gyönyörű kerengőjével és a relikviáival. Sajnos, a kolostort már zárva találtuk, ezért inkább bevásároltunk a piacon alpaka szőrből készült pulcsikat, sapkákat, kesztyűket és ajándéknak való lámás tollakat és kulcstartókat.

Cusco igazi ékszerdoboz, nem lehet betelni az árusokkal és a rengeteg látnivalóval. Visszatértünk a szállodába, ahol majdnem kabátban aludtunk, annyira hideg volt.

Másnap reggel fél nyolckor már a vonaton ültünk Machu Picchu city, vagyis Aguas Calientes felé. Ki kell emelnem, VIP-utasnak éreztük magunkat, mert reggeli gyanánt szendvicset, vizet és meleg italt szolgáltak fel, majd később rágcsálnivalóval is elláttak minket. és persze mindenkit.. A vonat teteje üvegből készült,így nem maradtunk le a hegyek gyönyörű látványáról, de ha valaki elbóbiskolt volna, a fontosabb nézegetnivalókra a hangosbemondóban hívták fel a turisták figyelmét.

Aguas Calientes nagyon kicsi és nem különösebben szép település (az egyetlen "szépsége" a sodrós hegyi patak, amely átszeli a városkát), ott jártunkkor település-szerte építkezések folynak.

Nagyon szeretik a turistákat, mert lényegében ez tartja életben a várost. Főként szállodák, éttermek, szuvenír boltok és masszázs szalonok (az inka túra utáni megfáradt lábaknak) alkotják. Épp anyák napjára érkeztünk (május második vasárnapján tartják), ami itt, Latin Amerikában nem kis ünnepségnek számít...Természetesen töménytelen mennyiségű „Feliz Día, Mama!” feliratú ajándéktárgyat lehetett kapni, de ami a lényeg, hogy óriási majális jellegű ünneplést tartottak a focipályán: koncertek, tánc, utcai ételek. Hajnalig ment a buli, ezért is zuhanyozhattam Chloé-val kedvenc perui műdalunkra, a Carinito című számra.

Reggel 5 órakor keltünk, megreggeliztünk, és félig-meddig sötétben elindultunk a Machu Picchuhoz vezető úton. Felszállhattunk volna a buszra is, ami körülbelül 20 perc alatt felér és 7 dollárba kerül. De inkább másfél óra alatt fellépcsőztünk a dzsungellé szövődött erdőn keresztül, közben megnéztük a napfelkeltét is! Mire felértünk, teljesen leizzadtunk, kapkodtuk a levegőt, de még mindig nem érkezett meg az óriási tömeg.

Valóban leírhatatlan látványt nyújt az inka romváros... Tökéletesen rendbe hozták, nagyon ügyelnek a tisztaságra, és úgy tartják kordában a látogatósereget, hogy abban semmi bántó nincsen. A személyzeten és a turistákon kívül még van egy "lakója": a felső teraszon lámák legelnek szabadon.

Érdemes amúgy vagy nagyon felkészülni, vagy guide-ot bérelni, ha többen vagyunk, mert habár tényleg gyönyörű, és lenyűgöző már csak nézni is, sokkal élvezetesebb tudni is, milyen funkciót töltöttek be régen az egyes épületek, sokat tanulhatunk így az inka kultúráról és a Machu Picchu szerepéről (akkor is, ha jórészt feltevésekre és találgatásokra épül ez a tudás). Mi különböző angol csoportokat követtünk időnként, hogy egy kis extra információhoz jussunk.

Elsétáltunk a másik oldalra is, ahol egy ”híd” található.. Arra gondoltunk, hogy egy szép inka függőhidat fogunk látni, de lényegében egy keskeny fa palló volt ráfektetve egy bazinagy résre a szakadék felett. Nem csoda, hogy voltak turisták, akik szörnyet haltak itt… Éppen emiatt már nem lehet rámenni, csak megközelíteni – szerencsére.

Négy órát simán elsétálgattunk, ezért, ha még meg is akartunk volna mászni valamelyik hegyet, vagy 6 órát ott töltöttünk volna.

Bepecsételtük a Machu Picchu bélyegzőt az útlevelünkbe, és lefele már busszal mentünk.

Még volt időnk megebédelni, aztán elégedetten felszálltunk a luxus vonatunkra, és aludtunk Poroy-ig.