Péntek délután visszataxiztunk Lamasból Tarapotóba, ahol a kollektívó állomáson megtaláltuk a taxinkat Yurimaguas városkájába, ahonnan másnap indult a hajónk Nautába. Kétórás utazás után Sergio nagybátyja már várt minket az állomáson, mert Sergio mamája olyan kedves volt, hogy elintézte, hogy a bátyjánál aludjunk. Nem sokat beszélgettünk, egyből mentünk aludni. Reggel négyre elkísért minket a kikötőbe, és megvárta, hogy elinduljon a hajónk. Meglepő módon ez egy nagyon modern jármű volt, olyan belső térrel, mint egy repülőn, ráadásul az ellátás még sokkal színvonalasabbnak is mondható. Reggelire kávét és rántottás szendvicset kaptunk, ebédre csirkecombot selvai sült banánnal (a dzsungel spanyolul selva). 11 órát utaztunk, lényegében az egészet végigaludva. Nautában mototaxival elzötyögtünk egy újabb kollektívó állomásra. Az egyik utasnak egy hatalmas szarvasbogár volt a kísérője, amit egy félbevágott műanyag palackban szállított... Először azt hittem valamiféle pókot hordoz magával, ezért majdnem kiugrottam az autóból, az ablakon keresztül is, akár. Szerencsére, hamar rájöttünk, hogy nincs mitől tartani...

További másfél óra elteltével megérkeztünk a célállomásunkhoz, Iquitos városába. Ha Limából repültünk volna (1017 km légvonalban), akkor összesen 2 óra alatt megérkezhettünk volna átszállás nélkül, Tarapotóból pedig (légvonalban 461 km), számos átszállással, földön-vízen nagyjából 15 óra alatt sikerült ez az út. Ezért mondhatni, megküzdöttünk, hogy ideérjünk (egyébként szárazföldön nem is közelíthető meg ez a város).

A három Lonely planet által ajánlott éttermek közül egy véglegesen bezárt, kettő pedig csak aznapra, ezért egy anticucheríára esett a választásunk. Vacsora után felkerestük a szállásunkat, ahol a Django elszabadul című film megnézése után hamar el is aludtunk.

A hotel meglehetősen családiasnak bizonyult,  a VB döntőt is a nagymamával és a nagypapával néztük közösen az előtérben. Chloén kívül mindenki a horvátoknak szurkolt (mivel a franciák nyertek a peruiak ellen), de sajnos a mi szurkolásunk sem segítette hozzá a horvátokat a győzelemhez. Legalább Chloé boldog volt.

Utána lusta napot tartottunk, egyik étteremből a másikba lézengtünk, és ezt este is folytattuk. A város nem különösebben szép vagy érdekes, és programlehetőségekben sem túl gazdag. De legalább itt is található egy Eiffel által tervezett épület. De annyira előrelátók voltunk, hogy legalább mindent leegyeztettünk az utazási irodánkkal a dzsungel túránkról.

***

Hétfő- 1.nap a Lodge-ban

Hétfőn dél körül kis hajóra szálltunk, hogy bevessük magunkat az amazonasi dzsungel belsejébe. A kikötő hihetetlen visszataszító a rengeteg eldobált hulladék és olajfoltok miatt. Két és fél óra alatt elhajóztunk egy icipici településre, azon átsétáltunk az Amazonas másik ágához, ott újra egy ladikba szálltunk, és negyed óra múlva már az Eco Lodgunk lépcsőjén sétáltunk felfele

Gólyalábakon álló szálló, ahol természetesen a helyiségek szúnyoghálóval védettek. Az egész lodge-ban szerencsére nincs wifi vagy tévé, és áram is csak délután 6-tól este 10-ig generálódik. A közös térben található egy bár, két függőágy, korlátlan mennyiségű tea, kávé és ivóvíz, illetve az ebédlő.

Miguel, a túravezetőnk egyből kedvesen üdvözölt minket, és egyeztettük a heti programjainkat. Először megebédeltünk, halat sült banánnal, yucával és chonta salátával, ami egy pálmaféle lehántott kérge. Mindennap hasonló, istenien finomakat ettünk.

A csendespihenő alatt egy rémületes incidens történt. Hirtelen felriadtam az alvásból, és úgy láttam, hogy a fürdőszoba falunkon, belül egy hatalmas skorpió mászik. Gyorsan fel is keltettem Chloét, hogy ne egyedül kelljen megküzdenem ezzel a szörnnyel, de végül Chloé bátorságának köszönhetően kiderült, hogy csak a fal mintája skorpió-szerű, az állat maga nem tartózkodik a szobánkban… ezután az eset után világossá vált, hogy nem vagyok még teljesen felkészülve a dzsungel közepén való sátrazásra, ezért ezt a tevékenységet inkább töröltük a programból...

Délután elvitt csónakázni minket Miguel, hogy a folyóról fedezzünk fel állatokat, ami elég jól is ment. Miguel szerint azért, mert jók az energiáink, és bevonzzuk az állatokat (én nem cáfolom, főleg, mert majdnem sámán lett belőle a nagyapja után szabadon). Rengeteg szép, színes madarat láttunk, Jacamart is, ami a Lodge-unk nevét szolgáltatja. Egyből kiszúrtunk két HATALMAS folyami vidrát. Miguel azt mondta, két éve nem látta őket... Sőt, megpillantottunk egy ágon szunyóláló baglyot és kisebb méretű majmokat egy fán.

Közben érdeklődtem a veszélyes állatokról a dzsungelben, merthogy lakik ott egy jó pár. Mint megtudtam, a skorpió és a tarantula csípések nem halálosak, csak rosszul van tőle az ember pár napig.

Ami aggasztó volt számomra, az a mérges és óriáskígyók jelenléte, mert a Miguel nem igyekezett éppen megnyugtatni azokkal kapcsolatban. Mint megtudtam, ezek a kígyók (főleg az anakondák, a világ legnagyobb kígyói) imádják a vizet, sokszor ott lustálkodják át át a nappalt. Remekül úsznak, gyorsan siklanak a szárazföldön – a fára fel is... Előfordul néha, hogy rátámadnak a kis ladikokra (mi is épp egy ilyenben eveztünk), és az áradás alatt, az esős évszakban gyakran elragadnak háztáji állatokat, sőt a kisebb gyerekeket is (áááá), akik közel merészkednek a vízhez.

Elég horror, de ilyen a dzsungel. A barna viperák legalább nem esznek gyerekeket és kutyákat, de sok embert halálosan megmarnak. Kicsit örültem, hogy nem néztem mostanában amazonasi természetfilmeket, mert így boldog féltudatlanságban kicsit kevésbé éreztem magam veszélyben. De aztán elérkezett az este, és az esti hajótúra. Ha valaki azt hinné, hogy a dzsungelben csönd honol, az nagyon téved. Iszonyat hangzavar van a bogarak zúgása és ciripelése miatt!

Tehát kilenc óra fele, teljes sötétségben (ami miatt tökéletesen kivehető volt még a Tejút is!) beültünk a ladikba, egy ausztriai párral kiegészülve (aminek kifejezetten örültem, mert így szerintem nőtt a túlélési esélyem). Mi elöl ültünk Chloéval, én a jobb oldalt vizslattam folyamatosan a zseblámpámmal, leselkedő veszély után kutatva, Chloé pedig a balt. Akkor kaptam kifejezett szívrohamot, amikor vízen úszó növénytömegek és nagy farakások mellett haladtunk el szorosan. Igazam is lett végül, mert az egyik ilyenen épp egy kis boa trónolt.

Találtunk még hatalmas varangyos békát (itt a dzsungelben valahogy minden hatalmas: hangyák, fák, vidrák, pókok stb.), oposszumot – és egy hal is beugrott a hajónkba. Szerencsére nem piranha volt... Bár megtudtuk, hogy amíg nem vérzünk, vagy pisilünk a vízbe mellettük, addig nagyon békésen elúszkálnak mellettünk, kicsit hasonlóan, mint a cápák.

Miután túléltük ezt a hihetetlen érdekes, ámde stresszes éjjeli túrát, megittunk egy sört közösen, és nyugovóra tértünk.

***

Kedd – 2.nap a Lodge-ban

Másnap korán reggel, 5 órakor felkeltünk, hogy megnézzük a folyón a napfelkeltét. Láttunk majmokat a távolról, fákon ugrálni, és útba esett egy halászó férfi is, akinek megvizsgáltuk a hálón fennakadt halait. Néha fognak óriáskígyót is, olyankor nagyon vigyázni kell a hálóval. Reggeli után mi magunk is elindultunk piranhat fogni. Azt a szabályt be kellett tartanunk, hogyha horogra akad egy, akkor ne lóbáljuk, hanem gyorsan üssük agyon, mert súlyos sérüléseket tud akár okozni a tű éles fogával. Miguel nővérének átharapta a hüvelykujját például, mert nem volt elég óvatos... Az első halat kifogó embernek járó sört: én nyertem!

Az igazság az, hogy a legtöbbet Chloé halászta a botból tákolt pecabotunkkal, a legnagyobbat pedig Martinnak sikerült. A vezetőnk pedig egy pillangóhalat fogott, amit végül vissza is dobtunk a vízbe. Az volt a legkülönlegesebb. Ebédre a konyhán megfőzték a halainkat, mi pedig elraktuk a piranhak álkapcsát emlékbe.

Délután kihajóztunk az Amazonas szélesebb, nyíltabb részéhez, delfin-nézőbe. Hihetetlen szerencsénk volt, mert jó pár szürke, és rózsaszín delfin is megmutatta magát (biztos a jó energiáinknak köszönhetően). Még csütörtökön, a hazaúton is láttunk párat, sőt az egyik fiatalabb rózsaszín delfin ki is ugrott a vízből játékosan, mint egy delfin showban.

Visszafele ránk sötétedett, de a falu szélén, az egyik fa tetején láttunk egy fiatal lajhárt. A fák törzsein pedig Miguel egészen rémes majompókot (ami ugrik!!) és valami skorpió-féle pókot talált nekünk. Ezért mi közel is maradtunk egymáshoz Chloéval.

***

Szerda – 3.nap a Lodge-ban

Eljött a napja, hogy bevessük magunkat a dzsungel mélyébe. Jól felöltöztünk, mert bent rengeteg a szúnyog, gumicsizmát kaptunk – és harci festést egy bogyóból kinyert "festékből". Azt a könnyű instrukciót kaptuk továbbá, hogy a talajt, a fákat középtájt, valamint a fa koronáját is figyeljük, nehogy rálépjünk valami pókra, skorpióra, kígyóra vagy ilyesmire. Nekem fél óra után káprázott a szemem, mert minden ág kígyó alakú, és a földön sem nagyon lehet kiszúrni semmit az aljnövényzet miatt. De láttunk hatalmas és öreg őserdei fákat, olyanokat, amelyekről az Avatar fáját mintázták. Lengtünk liánon, mint Tarzan. Eltévedtünk kicsit a dzsindzsásban, és még sok minden. A végére hihetetlenül elfáradtunk a fülledt meleg, a megfigyelés fáradsága és a szúnyoginvázió miatt. Minden tiszteletem annak, aki itt él – vagy túléli a dzsungelt. Egészen világos most már, hogy Mauglinak ez nem ment volna az állatok közbenjárása nélkül (még ha Indiában volt is ez). Mikor kilyukadtunk a selvából, elértük a falu szélét, és egy helyi ember pont talált egy bébi tarantulát a pálmalevelek alatt. Meg is mutatta. Azt érdemes tudni, hogy a fiatalabb egyedeknek sokkal erősebb a mérgük, hogy növeljék a túlélés esélyét. Nem tudom még pontosan, milyen helyzetben lehet ez életmentő információ...

Sőt, a faluban újra találkoztunk a tegnapi lajhár lánnyal, mert a falu gyerekei leszedték a fáról, de az apjuk elvette tőlük. Ezért mielőtt visszaviszi a dzsungel mélyébe, még kézbe vehettük. Ezentúl abszolút a kedvenc állataim közé tartoznak.

Csütörtök – Utolsó nap

Reggel nagyon korán elment a kedves osztrák pár, ezért hárman maradtunk a világ utazó kínai lánnyal. Meglátogattunk egy "hagyományos" indián falut. Nagyon turistás szaga volt, de feltehetően tényleg így élnek. Nem is mindenki beszéli a faluban a rendes spanyolt, csak a saját törzsi nyelvüket ismerik. Sok szép kézzel készített holmit árultak, de nem volt nálunk egy árva sol sem. De azért kipróbálhattuk a vadászási módszerüket, a hatalmas köpőcsövet.

Találkoztam egy háziasított vaddisznó-kölyökkel, aki olyan aranyosan feküdt a lábunk elé, hogy vakargassuk a hasát, mint egy kiskutya.

Ebéd után még meglátogattuk az Animal Rescue Zoo-t, ahol egy ideig a fekete kereskedelemből mentett egzotikus állatokat gyógyítják és felügyelik, ahonnan majd vagy nagyobb rezervátumokba kerülnek, vagy visszatelepítik őket az őserdőbe.

Mi láttunk egy majmot, kajmánt, pár lajhárt, papagájokat, óriás teknőst és egy bazinagy anakondát. Így is halálosan rémisztő volt, ezért nagyon hálás vagyok, hogy a természetben nem találtuk vele szemben magunkat.

Ennyit a dzsungel-kalandunkról, a képek magukért beszélnek!