Természetesen itt is az első teendők közé tartozott egy röplabda csapat felkutatása. Az egyetemnek nagyon erős csapata van, mert 2 játékos is tagja a perui nemzeti válogatottnak, illetve többen egyesületben sportoltak vagy járnak jelenleg is. A lányok többsége alig 20 éves, van, aki csak most töltötte a 17-et, de erről majd egy másik bejegyzésben mesélek. Ezért a rangidősek és a viszonylag rutinosok közé tartozom.

Nagyon kedves volt a koordinátor, aki segített csatlakozni az edzésekhez. Kevésbé beszél angolul, és amikor az első alkalommal találkoztunk, egyből egy fordított Jóbarátok-jelenetet sikerült produkálnunk. Az ötödik évadban Rachel Ralph Raulennél szeretne munkát kapni, és az interjú után, egy félreértés miatt arcon puszilja a főnökét kézrázás közben. Velünk pont az ellenkező történt, én kezet nyújtottam, a koordinátor hajolt, de gyorsan  korrigáltam – elvégre alkalmazkodni kell a kultúrához (nem volt annyira kínos a jelenet, mint a sorozatban). Itt, még az egyetemen is ez teljesen normális. Persze nem a tanárainkkal, de az egyetemi röplabdás körökben mindenki ismer mindenkit, és nagyon barátságos a légkör.

Az edző is roppant szimpatikus, persze a nevemet nem sikerült megjegyeznie (amiért nem hibáztatom), ezért egyaránt odafigyelek a ”Bora”, a ”Borbola” és a ”Borba” megszólításokra is. A lányok többsége sem igazán tud angolul, plusz az az érzésem, ha tudnak is, félnek megszólalni angolul. (Kivéve a belevaló, 17 éves, 160 centiméteres liberó bemelegítő társamat, aki kifejezetten lelkes az angol gyakorlásában.) A nyelvi akadály miatt nehézkes igazán megismernem a lányokat (vagy, hogy ők megismerjenek engem), és hosszas párbeszédek sem jellemzik a társalgásunkat...

Ez sokkal könnyebben ment Maastrichtban, mert ott az összes lány szinte perfekt angol. Mindenesetre, szerintem kedvelnek, sikerült beilleszkedni. Időnként jókat szórakoznak rajtam, hogy semmit nem értek, de mindig kisegítenek a végén. Azért edzésről edzésre bővül a röplabdás szókincsem.

Mivel majdnem 3 hónapot pihentem a derekam miatt, nehezen bírtam az első pár hét edzéseit. Nagyon intenzív a két óra, mozgalmas, és rengeteg a rendszer- meg a csapatgyakorlat, aminek kifejezetten örülök, mert ezt hiányoltam az utóbbi években. Szinte nincsenek is páros feladatok.

A csapathoz csak azok csatlakozhatnak, akik már rendelkeznek játékos rutinnal, ezért színvonalasnak mondható. De ettől függetlenül Martin, az edző mindig kijavítja a technikánkat. Így, egy hónap után már nem fogy el az összes levegőm és energiám már az edzés felénél (ehhez az afroperui órámnak is köze lehet...).

Érdekesség, hogy sose nekünk kell a labdákat előszedni (ezt az edző végzi el), ahogy a hálót sem nekünk kell felállítani, mert külön személyzet áll a rendelkezésünkre. Ezt nagyon élvezem! Viszont ahogy otthon is, nyáron szauna az egész csarnok itt is.

Ami kevésbé tetszik, hogy majdnem minden héten legalább egyszer pénzben játszunk... Jó, ne gondoljunk hatalmas summákra, mindössze 1 sole-ról van szó (=77 Ft), de akkor is. Feláll két csapat, és aki nyer, az viszi az egész összeget. És még el sem isszák... :) De azért kicsit zavaros a rendszer. Már kétszer a vesztes csapat tagja voltam, ami 2 sole, vagyis egy buszjegy. Múltkor nem volt apróm, és amúgy sem tetszik ez a pénzmotivációs ötlet, ezért nem adtam bele a közösbe. Persze nyertünk, és én is nyertem 2 sole-t, úgyhogy megadtam a tartozásom. Legutóbb a döntetlen állás miatt mindenki maradt nullán. Nagyon komolyan veszik a lányok a meccset, ha pénzről van szó. Nálam inkább az ellenkező hatást váltja ki.

Előző héten lejátszottuk az első meccsünket az egyetemi bajnokságban, hazai pályán. Alig kaptunk időt bemelegíteni, még az alkarig sem jutottunk el, máris mentünk a hálóhoz ütni.

Nem számítottam arra, hogy egyáltalán pályára lépek a sok ügyes perui csapattársam mellett (én vagyok az egyetlen külföldi játékos), de meglepetésemre kezdő lettem. Nem mondanám, hogy életem legjobb formáját nyújtottam, de teljesen meg voltam elégedve magammal, és szerencsére a többiek is (lent egy kis részlet látható a meccsből). 2-0-ra könnyen vertük az ellenfelet. A következő meccset május 2-án játsszuk, és feltehetően nehezebb mérkőzésre számíthatunk.(FRISSÍTÉS:Megnyertük!)

Hamarosan kezdem az edzéseket a nagyköveteink (olyan, mint az Erasmus mentor vagy buddy otthon) csapatában is, ahol lehet, hogy csapatkapitány leszek.

Jah,és interjút is adtam... :)

A táncról...

Sajnos, a salsa és bachata órák teljesen ütköztek az edzésekkel, ezért ”csak” a kezdő afroperui táncot sikerült csak felvennem, de nem bántam meg. Ha bulizunk, úgyis salsa szól, így van esélyem a tanulásra. A tánctanárunk maga is afroperui, nagyon energetikus pasas – és elképesztően jól táncol. Remek a humora, még úgy is, hogy csak a felét értem. Ezen az órán is én vagyok az egyetlen külföldi, de nem jelent problémát. Meglepő módon elsőre sikerült Borinak szólítania, de aztán a harmadik órán Boni lettem. És ez azóta is így maradt... A tánc nagyon intenzív, két óra alatt mindenki teljesen leizzad és elfárad. Lényegében a csípő és a derék mozog a legtöbbet, ezért szerintem ebben a félévben nem lesz derékproblémám. Még kezdők vagyunk, de a videó magáért beszél.