A címemként "ellopott" kérdést Tamkó Sirató Károly egyik verséből vettem kölcsön. És sajnos nem tudok felelni rá :) Ellenben mesélek a tóról magáról.

Az előzményekről itt.

Hihetetlen gyorsan, másfél óra alatt megérkeztünk a juliacai kis reptérre (egyébként az nagyon előnyös jellemzője a belföldi járatoknak, hogy semmilyen folyadékot és nagyméretű kozmetikumot nem vesznek el az embertől, fel lehet vinni a fedélzetre), és onnan egy óra alatt elértünk a Titicaca-tó partjára. A taxiból egyből átpattantunk a kis ladikra, így aznap egyből már három járművön is utaztunk.

A ladikot egy fiatal, helyi viseletbe öltözött fiú irányította. Egyből fizettünk is 20 solt a ”nemzeti parkba” való belépésért (váratlan költekezés – pipa). Húsz perc hajókázás után meg is érkeztünk Uros egyik úszószigetére, a vendéglátó családunkhoz, amit a Bookingon foglaltunk.

Négy francia diák és három belga srác már előttünk megérkezett. Rögtön nagyon finoman elkészített quinoa levest és natúr halszeletet szolgáltak fel ebédre, a teafogyasztás pedig korlátlan volt. Ezen a szigeten természetesen se tv, se wifi, tulajdonképpen se semmi, és még a vízen is van, ugye, úgyhogy a teljes elszigeteltségben tökéletesen és zavartalanul lehet pihenni.

Körülbelül öt kis vendégház, egy nyitott fürdő, a vendéglátók konyhája és saját házaik, egy étkező helyiség, egy kilátó, egy hinta és egy macska volt található ezen a totorán.

A csendespihenő után helyi folklórműsor következett, vagyis beöltöztettek minket egytől egyig urosi népviseletbe, még a hajunkat is befonták. Előadást tartottak arról spanyolul (és én fordítottam…), hogyan is építik ezeket a szigeteket és miért is úsznak. Elég lenyűgözőnek találtam. Összekötöznek nagy köteg nádakat (ez a totora), aminek a tetejére újabb és újabb rétegeket szoktak helyezni, de a sziget alapja összekötözött nádparcellákból áll. A házak, illetve a konyha alapja is meg van emelve, mert így kevésbé nedvesedik át, illetve a konyha tekintetében a biztonság miatt is szükséges ez a dolog.

Felöltöztetve elvittek minket egy hajókörútra, hogy megnézzük az úszó falujukat. Működik iskola, óvoda és templom is – az urosi hölgyek épp röplabdáztak is az egyik szigeten, csak úgy, szoknyában.

Ezután egy kicsit kínos eladási verseny következett, mert kipakolta az áruját három generáció (nagymama, anyuka, unoka), és azt szerették volna, ha mindenkitől veszünk valamit, természetesen arany áron…

A vacsora után összeismerkedtünk a belgákkal, és megosztották az eddigi perui tapasztalataikat, mi is a mieinket. A szigeten csak egyféle sört lehet kapni, szintén borsos áron, ezért ha valaki inni szeretne, érdemes a saját ellátmányát hoznia. Mi is örültünk volna egy-egy piscónak, folyékony kabát gyanánt, mert majd' megfagytunk. Ezen sajnos a négy réteg vastag takaró és a lábmelegítő párna sem segített, vacogtunk egész éjszaka. De az ég legalább tiszta és gyönyörű csillagos volt, mert Limában ez, ugye, lehetetlen a szürkeség miatt.

Másnap is folytattuk a semmittevést, és egy kicsit elmentünk evezni a környéken.

Kettő fele visszaszállítottak a partra, már normális, hétköznapi ruhában, telefonnal a kezükben. Később csak a szombati programunkat terveztük.

Utolsó előtti napunkon átbuszoztunk Bolíviába, ami röpke három órás utat és egy határátkelést jelent. Lényegében semmi különbséget nem éreztünk a perui oldalhoz képest Copacabana városkájában, csak annyit, hogy a solunk már nem érvényes... A tó partja egy kicsivel jobban ki volt építve, be lehetett ülni tetőteraszos éttermekbe és szólt a zene.

Áthajóztunk a Nap szigetére (Isla del Sol), ahol körbesétálgattunk a guide-unkkal, megnézhettük, hogyan élnek ott a helyiek, megcsodálhattuk a szemben lévő Hold szigetét (Isla de la Luna), ahol annak idején csak nők élhettek. Természetesen itt is találtunk inka templomot és romokat, valamint rengeteg árust.

A Titicaca-tó bolíviai oldala sokkal tetszetősebb a háttérben található havas hegyekkel és az aranyos kis szigetekkel.

Ezután már csak arra maradt időnk, hogy bekapjunk egy szendvicset és megnézzük a katedrálist.

Este Punóban végre megkóstoltuk a cuyt, a tengeri malacot. Szerencsére ebben a francia-perui fúziós étteremben nem egészben, usankát hordva tálalták szegény malackát, hanem csak egy combot szolgáltak fel fokhagymás vajban elkészítve. Ízletesnek bizonyult, de annyira nem találtam különlegesnek, ezért bekerült az ”egyszer ezt is kipróbáltam” kategóriába. Nem úgy, mint az alpaka… Vasárnap az ég világon semmit nem találtunk nyitva, a Coca múzeumot sem, és azonkívül nem nagyon van más látnivaló ebben a csúnyácska nagyvárosban.Megebédeltünk (a coca creme brulee kifejezetten isteni volt), sétálgattunk kicsit, majd örömmel szálltunk repülőre, pláne azért, mert immáron két napja komoly légszomjjal küszködtünk...