Az elutazás előtti éjszakám rövidre sikerült otthon: hajnali háromkor keltünk, 4-re ki is értünk a reptérre, csak éppen a gép nem indult el időben Amszterdamba. Fél 7 helyett fél 10-kor szálltunk fel, mert a személyzetnek kötelező pihenője volt – támogatom, hogy a pilóta kialudja magát... Így a 4 óra helyett 25 percem maradt átszállni, de gond nélkül ment, csak kicsit kellett futnom. Óriási ez a schipoli reptér... De legalább Ferihegyen megreggeliztem – köszi, KLM (a késés miatt elláttak bónokkal)!

Nem volt gond a 12 órás úton sem, megnéztem 4 filmet, félig-meddig az Oscar jegyében (Kedi, A víz érintése, The place és Három óriásplakát Ebbing határában), meg aludtam is. Egy kedves középkorú perui házaspár ült mellettem, akik megittak vagy 5 kis üveg bort (fejenként), és végig aludtak. Az utolsó fél órában kicsit beszélgettünk. Stockholmban élnek, és két éve nem látogatták meg a családot Peruban. Figyelmeztettek, hogy jobban kell vigyázni, mint Európában, majd a hölgy megsimogatta a karomat azzal, hogy „Isten hozott”! Jó szolgálatot tett a magasságom, mert Időnként segítettem nekik levenni a táskájukat a tartóból, amiért roppant hálásak voltak. Mielőtt leszálltam, elbeszélgettem kicsit az egyik utaskísérő hölggyel, aki nem találta el, hogy magyar vagyok, mert szerinte francia/olasz/német akcentusom van. Jó tudni. De ebben a sorrendben?

Megszereztem a csomagokat, és kisétáltam a reptérről a parkolóba, ahol kicsit várnom kellett a fuvarra. Közben folyamatosan szólongattak: ”Lady, lady, do you need a taxi?”. De szerencsére megtaláltuk egymást Eugenióval és a barátnőjével, aki nagyon jó vezetőnek bizonyult. Este 8-kor is akkora a forgalom, el sem tudtam képzelni, mi lehet itt csúcsidőben… A sávok igazából csak ajánlás jellegűek, az irányjelző használata is opcionális, ellenben a dudát aktívan használják. Brit tudósok megállapították, hogy a hölgyek többet gesztikulálnak beszéd közben – a limaiak meg többet dudálnak közlekedés közben. Ez is egyfajta kommunikáció náluk. Ha közelednek egy kereszteződéshez, akkor is nyomják, jelezve, hogy jönnek. Akkor is, ha sürgetni akarnak a zebrán. Eléggé kaotikus, én itt biztos nem mernék vezetni... gyalogosként is kihívás néha.

A lakásban a tulajdonos apukája fogadott (a fia épp valahol a dzsungelban kalandozik), Eduar. Ő nem tud angolul, ezért spanyolul beszél hozzám, amit többé-kevésbé megértek, aztán spanglish mixben igyekszem válaszolni. Nagyon lelkes, kedves úr. Másnap már be is szereltette a plazma készüléket.

Hosszú évek óta nem nézek tévét, de most jól jönnek majd a spanyol adók a nyelvgyakorláshoz.

 A szállásom egy kétszintes ház hét szobával. Rajtam kívül még négyen laknak itt: egy hondurasi lány, aki business adminastration-t tanul; egy 40 év körüli sminkmester(nő); a szomszédom, egy szintén dél-amerikai hölgy, illetve még egy lány, akivel még nem találkoztam. Elvileg áprilisban érkezik még két diák, az egyikről azt lehet tudni, hogy perui, és szépít majd a nemek versenyében...

A hátsó udvar. Igazi dél-amerikai kert :)

A szobám a földszinten van, nagyon tágas, tiszta, kevés bútorral, de ami a lényeg: saját fürdőszobával! A képekkel meg a kis tárgyaimmal feldobva egész otthonos lett. Az egyetlen zavaró dolog az ablakom elé telepített vízszivattyú-féleség, ami meglehetősen hangosan működik, de szerencsére én jó alvó vagyok.

Az elülső udvar – visszafogottabb design

Jó nagy közös tér van (konyha és a nappali), ez – hál’ isten – szöges ellentéte a maastrichti lakásomnak. A mosógép is modern, úgyhogy teljesen elégedett vagyok.

A saját fürdőszoba nagy áldás! Elég sokat takarítottam mások után Hollandiában...